Szóval nagyon zavart az a rágó a járdán. Pár centire álltam meg előtte, épp, hogy nem léptem bele. Szerencse, mert rohadtul ideges lettem volna, ha a frissen pucolt bőrcipőm különlegesen kiképzett talpát elcsúfítja egy fehér kis nyálas gombóc, amit percekig kéne vakargatnom, hogy lejöjjön, de így is nyomot hagy maga után egész nap. Elkerültem ezt a stresszfaktort, de nem bírtam nyugodni. November közepe, nagyjából hat fokos reggel, köd. A szar időjárást viszont megszépíti, hogy időben kint vagyok végre a buszmegállóban. A reggeli utcaseprésnek köszönhetően az éjjel odakerült emberi ürülék, és cigicsikkek hűlt helyét sem látni, mégis ott rikít rivaldafényben egy rendkívül tiszta felületen ez a retkes, DNS-mintát közvetítő nyálkás bogár, amit egy olyan paraszt hagyott ott, aki nem törődik azzal, hogy bárki reggelét tönkretehette volna. Még szerencse, hogy az enyémet nem. Én nem léptem bele. 

Zavarodottan tapogattam szövetkabátom zsebeit az ezüsttokom után kutatva, hogy rágyújtsak egy nagy gonddal besodort Camelre. Szememet persze nem vettem le a fehér pacáról. A cigi sem adott megnyugvást, pedig az általában meglehetősen nagy sóhajtások közepette kifújt füst, és a sálam illata elnyomja minden problémámat. Most nem. Nem értettem, hogy miért más ez most. Mit tett az a rágó ellenem? Szegény kis drazsét szétrágcsálta valami gyökér, aztán mit sem törődve mások érzéseivel odaköpte a járdára. Ha lennének érzései egy rágónak, akkor ezzel élte volna át a huszonkilenc éves munkaviszony utáni elbocsátás napján történő feleséget lebuktató coitus közbeni tettenérés fájdalmának sűrített verzióját. Ennek a rágónak szarabb, mint bárki másnak. Pár percig érdekes, szükséges lesz valaki számára, aztán a járdára köpik. Ott fekszik aztán, hogy valakinek a cipőjére felkapaszkodva még egyszer fontosnak érezze magát. Hogy szükséges legyen. Hogy érjen valamit. 

A busz már három perce késett, de nem érdekelt, agyam folyamatosan a rágó körül forgott. Vajon milyen döntés után születtem én érző, gondolkodó embernek, aki, ha nincs is nagy hatással a környezetére, azért kiterített testének látványa többeket érdekelne, mint egy elnyűtt Orbité. Pedig én aztán nem teszek sokat a környezetemért. Mégis itt állok. Számítok. Ő nekem semmi. Én pedig minden. Miért zavar mégis? Egy tiszta, fehér gombóc a járdakövön. Az ártatlanság szimbóluma. Az elhagyatottság ábrázata. A kihasználtság vázlata.  A busz begurult, én pedig mellette nyomtam el az előző este gondosan besodort csikkemet. 

                                                                                      *

A raktár kapuja megint nehezen nyílt. Szólnom kell majd Zsiráfnak, hogy csinálja meg végre. Mielőtt belépek, még egy cigire rágyújtok. A gravírozott öngyújtó lángja egy csöpp melegséget ad a ködben, ahogy arcomhoz emelem. A sóhajtások most bejönnek. A zsíros kilincset bámulom. Ezek szerint még ő is csak most jött meg. Az ajtó alja saras, biztos a hideg miatt megint megvetemedett, és be kellett rugdosnia. De miért ér véget két méterrel az ajtó előtt az aszfalt? Mindenki saras cipővel megy be oda, pedig ha kicsit odafigyelnének, nagyobb rendet is lehetne tartani. Tessék, megint. Megint felcseszem magam, hogy ne a verésen gondolkozzak. Egyszerűbb, mint győzködni magam, hogy megéri. Pedig megéri. 150 az 150, azaz százötven. Pénz. Mindenki keres pénzt. Aki nem, az még jobban. A cigi 3/4-hez érve, már eléggé elszántan dőlöngélek az udvaron. Jól esik a hideg. A ködön átszűrődő napfény sem zavar végre. Az ajtó melletti kukához közelítek. Egy nagyobb szökkenéssel átlépem a sarat, és lábujjheggyel az alatta lévő kis betonkockán állok. Utolsó szívás, egészen a szűrőig. Lassan fújom ki. Csikk a kukába, én pedig kopogok a vasajtón. 

Zsiráf nyit, feje épp, hogy befér az ajtókeretbe. 

- Szevasz, nem siettél.

- Késett a busz. Gondolom, nem késtem.

- Nem, dehogy. Gyere, még nem hoztam előre, de igyál egy kólát. A hűtőben van.

Célegyenesen a hűtő felé megyek. Szeretem, ha hideg a kóla, anélkül valóban csak lónyál lenne, ahogyan a szülők, az óvónénik, meg a tanárok mondják. Vagyis nem minden tanár. Nem tudom, honnan szerzi igazi üvegben, most már nem kéne elfelejteni megkérdezni. Belekortyolok, és ekkor veszem észre a szemüvegest a hátsó raklapoknál. A falat nézegeti mögöttem, de azért bólintok. Legalább ennyi legyen. Visszabólint. Igyekszem, hogy elfogyjon a kóla, mire Zsiráf visszaér. 

Kb. három perc is eltelik, mire szól, hogy most már mehetek. Elindulok, és érzem, hogy a fickó is jön utánam. Nem nézek hátra. Ez a szabály. Belépek az ajtón, a szobában erős megvilágítás csapja meg a szemem. Sosem értettem, ha az ablakok úgysem átláthatóak, és viszonylag sok fény szűrődne be, hiszen nappal van, minek kell nyomatni ezerrel a lámpát. Szemésznél is jártam, nehogy bajom legyen. Azt mondta, használjak Visine-t, ha irritál. Irritál, és nincs nálam Visine. Majd veszek hazafelé most már. A telefonomba kéne beírni, de most nem vacakolok vele. Miután a szemem hozzászokik a fényhez, végre megpillantom a szokásos széket, de most nincs ott. Körbenézek, és látom, hogy a hátsó ajtót döngeti. Minek? Miért nem kiabál inkább?

- Néma. - mondja Zsiráf.

Mindent értek. Zs. leül a szokásos fotelbe, és keresztbe teszi a lábát. Nem úgy, mintha csak pihentetné, hanem hosszan, mint ahogy a nők szokták. Új helyzet, nyilván nekem kell most előkészítenem. Láttam már tucatszor, megoldom. Megfordulok, hogy a kabátomat letegyem, ekkor veszem észre, hogy a szemüveges az ajtó mellett áll. Fura. Zs. mellett szoktak állni. Leteszem a kabátot, a sálat, de a kesztyűt hagyom. Zs.-re nézek, ő bólint. Elindulok.

Érdekes, mert általában tíz méterről meghallják, hogy jövök. Ez nagyon pánikolhat. Két lépésre vagyok tőle, mire megfordul. Beesett szemek, ráncos bőr, vékony csontváz. Nem menekül, legalább nem kell futnom. Térdre hull és megfogja a bokám. Szipog. 

- Nyugalom. Gyors leszek. - mondom.

A tarkójánál emelem fel, és tolom magam előtt a szék felé. Nem rángatózik, tudja, hogy nincs értelme. Nagyjából háromszor akkora vagyok, mint ő. Tolás közben lehúzom róla a félig kigombolt ingét, majd egy lendítéssel a székre dobom. Ekkor hasít belé a túlélési ösztön. Rángatózik a kezeim között, amíg a szíjakat rákötöm. A lábak kicsit macerásak, még az orromat is eltalálja, de sikerül. Végre a székben ül. Ilyenkor szoktuk kezdeni, most nem tudom, miért nekem kellett bepakolnom. Elszívnék még egy cigit, de hallom, ahogy Zs. mocorog. Nekilátok inkább. 

A gyomorral kezdem. Három-négy lengő megadja a kezdő szorítást. Nem kiabál. Nem tud. Így jó. Azért a torka is kap. A biztonság végett. Nehezebben vesz levegőt. Lehet, bedugult az orra, és eddig szájon át lélegzett. Adok tíz másodpercet, hogy megnyugodjon. Megragadom a kisujját, majd a szemébe nézek. Sír. Tudom, haver. Tudom. Gyorsan fordítom el, a szék nagyon rándul, a fejét hátraszegi, torkon trafálom megint, amire lebukik. Újabb tíz másodperc. Zs.-re nézek: nagyon mélyen ül a fotelben. A szemüveges a hátam mögött rágózik. A székről újra felnéz rám, látom, hogy mindent megtenne értem, csak ne csináljam ezt tovább. Gyors mozdulattal tekerem meg a másik kisujját. A fejét ismét hátraszegi, kap egy torkost. Zs. röffen egyet. Valóban, kívülről jól koreografáltnak tűnhetett. Jöjjön a látvány. A különlegesen kiképzett cipőtalpam a bal térdét éri. Arca borzalmasan elváltozik, ahogyan néma sikolyra nyitja száját. Ököl az orrnak, bal láb a térdnek, kéz a toroknak, jobb láb a mellkasnak, eldől. Taps. Vastaps. Ráadást kér. Van ilyen.

A raklapok felé indulok, látom, hogy a szemüveges már nincs a teremben. Első nap lehetett, én is majdnem így reagáltam először. A ládából csavarhúzót kapok elő, majd lassan sétálok felé. Hagyom, hogy a cipőtalpam kopogjon. A hangeffektek sokat dobnak a látványon is. Fölé magasodom, a csavarhúzót a tenyeremben forgatom. Figyelem, mikor veszi már észre. Végre. Rátérdelek, ellenem feszül, próbál legurítani magáról, de abbahagyja, amint a combjából előbuggyanó vér melege végigfolyik az ágyékáig. Kicsit csavarom is, hogy jobban folyjon. Többé nem könyörög. Gyűlöl engem. Zs. erre szokta azt mondani, hogy innentől izgalmas. Én még nem érzem. Inkább jöjjön a finálé, úgyis gyorsan akartam intézni. Kezeim a nyakára illesztem, látom a szemében a megvetést, a gyűlöletet, a haragot, de az alázatot és a rettenetet is. Érzi, hogy itt van, de még egy imát sem engedtem neki. Nem adtam meg azt a nyugodt fél másodpercet. A szemei kigúvadnak, próbálja minél nagyobbra nyitni a száját, nem érti, hogy ezzel csak rosszabb lesz. Engem néz. Gyűlöl. Imád. Megvet. Szeret. Utál. Kedvel. Irritálom. Szimpatizál. 

A megfelelő pont. A megfelelő pont a legfontosabb, ha továbbfolytatom, vége. Zs., a pénz, mindennek vége, de ha előbb befejezem, szintén. Tudni kell, mi az az utolsó utáni pont, ahol még megállhatsz következmények nélkül. Amikor az élet utolsó szikráját még fellobbanthatod. Talán ez az, amiért Zs. ennyire megkedvelt. Én ismerem ezt a pontot. Megérzem. Húsz éven keresztül gondolkodtam, hogy miért is élek ezen a Földön, mi a célom. A tehetséget nemcsak művészetekben mérik. Mármint nem hagyományos művészetekben. És én végre megtaláltam, hogy én miben vagyok tehetséges: a félelemkeltésben, a reményadásban. Tudom, hogyan kell elvenni valakitől az életet, hogyan kell állattá alacsonyítani, megfosztani jellemétől... Hogyan kell egy üres porhüvellyé formálni. De én itt nem állok meg. Nem adom meg nekik azt a kielégítő, megnyugtató érzést, hogy végre semmivé foszolhatnak. Nem. Visszahozom őket. Mindet. Nem adom meg nekik. Kényszerítem őket az életre. Tudniuk kell, mit nem adtam meg nekik. Így kell élniük. A pupillában megpillantom magamat, most már látom. Látom, hogy nincs ott senki, ezért elrántom kezeim, és nézem, ahogyan a szemek újra megtelnek élettel. A másodperc töredéke alatt ismét levegőhöz jut a megroncsolódott tüdő, és ismét sírásban tör ki. Örömkönnyekben ezúttal. Egészen addig, míg újra érezni kezdi a lábát, akkor újra eltorzul a kiáltásra nyitott arc, de én ekkor már felállok. Innentől nem az én gondom. 

Kicsit lihegek, de nem vagyok fáradt. Zs. felém nyújtja a saját tartóját. Kiveszek egy szálat, és rágyújtok. 

- Nem volt rossz. - sóhajt. - Láttam már tőled jobbat. És többet is.

- Bocs. Kicsit zavaros volt a reggel. 

- A feladatod megcsináltad végül is. - pénzt nyújt felém, lelkiismeretfurdalás nélkül veszem el.

- Mi lesz vele? - Nem tudom, miért kérdezem meg.

- Ugyan, tudod, hogy azt nem mondhatom el. - mondja, majd behív egy újabb fickót. Ez nem a szemüveges. - Na, gyere! - Megyek. 

A reggelből délelőtt lett időközben. A Nap rossz szögben éri a szemem, elég zavaró. A kalapot lejjebb húzom. Zs. felém biccent:

- Két hét múlva kedden.

- Jó. - mondom, és indulok, de megállok - A picsába!

- Mi az? 

- ... Rágóba léptem.

- Nesze, kapard le! - Zs. egy botot nyújt felém a levelek közül. Nem veszem el. Elrohanok.