„- Mostanában sokat hallgatom a Hurtöt a NIN-től. Ne kérdezd, miért. Nem tudom.
- Az évadzáró után én is sokat hallgattam.”
Rick és Morty… Én nagyon későn kezdtem neki, már a harmadik évad második fele is lement, mire nekiültem a sok unszolás után a sorozatnak. Miért tartottam magam annyira távol tőle? Mert láttam én már rengeteg felnőtteknek szánt animációs sorozatot meglehetősen beteg, polkorrektnek egyáltalán nem mondható, de mégis rendkívül kreatív humorral. Ez sem lehet más. Mondtam én. Ez ám a bevezető. Amíg te végig vezeted a családfád Ádámtól, addig én megnézem a Gyűrűk Ura bővített trilógiát, jó? Meg A Keresztapákat. A Star Warsokat. Az Éhezők viadalát… Jó! Rövidre fogom! Szóval sokáig nem néztem, mert nem hittem, hogy újat mutathat nekem. Köszönöm!
Szóval mit találtam a Rick és Mortyban elsőre? Hát…
Japp. Ugyanazt az agyfaszt (Igen, a szó pejoratív jelentése tökéletesen bemutatja a tárgyalt stíluseszközt, ezáltal terminus technikusnak megfelelő hivatkozási ponttá válik. Deal with it :D), de megfogott. Nem volt unalmas, nem éreztem azt, hogy már ezerszer láttam. A legrandomabb lehetőségekkel élhet és él is a sorozat. Újszerű, tetszik, és habár hasonló poénokra hajaz, mégis kreatívan teszi ezt.
Tehát nézni kezdtem… Nem! Nem mesélsz! Okké… Szóval megtetszett ez is. Rick alávaló pöcssége, és Morty látható elnyomását annyira viccesnek találtam, hogy az ambivalens mutatóm az égnek állt tőle. … Ez furán hangzott. Olvasd át újra! Ó…
Miért kezdtem most részletesebben gondolkodni erről a sorozatról? Mármint ez csak simán nagyon frankó sorozat, de nem több, nem kevesebb. Miért hatott rám mégis? Azt hiszem, hogy minderre a választ a második évad lezárásában kaphatom meg. A történet szerint Rick feladja magát az Intergalaktikus Szövetségnek (vagy mifenének…), hogy a családja biztonságban hazajuthasson a Földre. Ennyi. Rendkívül rövid, és mégis meghatott. Mindebben semmi meghökkentő nem lenne, sőt, inkább meglehetősen cheesy befejezésnek mondanám. Mi adja mégis az erejét? Mindaz, ami előtte volt.
Most muszáj ezt? Ha nem tetszik, ne olvasd! Szóval adott Rick, a galaxis legzseniálisabb lénye, akinek agyi térfogatállományánál, csak az egója lehet nagyobb, és olyan lekezelően kezel minden humanoid és egyéb életformát az univerzumban, hogy Dr. House sírva rohan vissza az odújába előle. Ismerős embertípus, egyre több ilyet látunk filmekben, sorozatokban. Azonban ami kiemelheti Ricket a többi közül az az animációs mivolta. Groteszk megjelenése a jellemét is magában hordozza, és az elképzelhetetlen – de valaki mégis elképzelte – kalandjainak forgatagában a végtelen nyugodtsága és szarkazmusa üdítő élményt nyújt. Mit tudtunk meg eddig róla? Egy pöcs. Igen, ez a rövid, mégis pontos leírása Ricknek, ám a sorozat nem állt meg itt. Nem maradt meg a Peter Griffin vagy Kyle Broflovsky-féle egysíkú karakterábrázolásnál, hogy aztán 20 évadon keresztül ugyanazt lássuk bennük. Nem. Ricket rétegelték. Egy ember, akinek a múltjáról vajmi keveset tudunk, hiszen nem volt jelen a családja életében. Ez már eleve misztikussá, titokzatossá teszi. Mi az, ami még árnyaltabbá tudja tenni a karakterét? A többiekhez való viszonya. Bizony, ebben az univerzumban mindenki Rick áldozata abban az értelemben, hogy nincs hatással a saját sorsára. Rick döntései befolyásolják és irányítják a családja, de sokszor a galaxis életét is. Tulajdonképpen nem kevés túlzással élve mondhatjuk – nemcsak én, hanem a sorozat is él ezzel –, hogy isteni szerepet szántak neki. Az egóhoz hatalom is párosult.
A sorozatban apró utalások történnek, ahogy haladunk előre az időben: Beth többször megjegyzi, mennyire fájlalja, hogy apja nem volt jelen fiatalkorában. Jerry abszolút felesleges életét Rick mércéje szerint, az ő árnyában éli le. Morty pedig képtelen elszakadni a nagyapjától, bármennyire is gyűlöli őt. Igen, gyűlöli. Kimondtam. Hú, de nagy vagy! Jól van, na! Azt hittem ez olyan erős, és velős megszólalás lesz. Hát nem az. Jó…
Ezeken az apróbb utalásokon elgondolkodva jutunk el egy olyan Rick-képhez, amely egy mindenki számára nélkülözhetetlen embert ír le. Mit tesz ő ezzel? Folyamatosan megaláz mindenkit és visszaél a szeretettel. Igazi szemétláda, aki szereti a családját. Conny, ez oximoron volt… Nem éppen, de értem, mire gondolsz. Rick szereti a családját, de nem engedheti, hogy ennek akár egy pillanatnyi megnyilvánulása tönkretegye a róla megalkotott elérhetetlen képet. Csupán apróbb képekben, emlékekben pillanthatjuk meg Rick valódi érzéseit, melyeket mélyen elnyom, hogy ne gyengítsék el mások előtt. Ha így nézzük, Rick egy tragikus figura, aki akár arra is használhatja ezt a szeretetelfojtást, hogy egy olyan szilárd példaképet állíthasson a családja élére, aki a legrosszabb időkben is képes vezetni őket, felvállalni a gondviselő szerepét, akit Jerry személyében nem kaphattak meg. A Smith család ugyanis vágyik a kalandokra, nemcsak Rick erőszakolja rájuk, mégsem lennének képesek életben maradni őnélküle.
Miért érintett meg engem, és az internetes oldalak komment szekciói szerint több ezer embert mégis a második évad lezárása? Mert mindez a tudás, ami nem kimondva, de mégis összeállt a két évad során végre megdöntötte magát. Rick egy pillanatra a háttérbe szorította az egóját, hogy jót tehessen a családjával. Ezen a veszélyeztetettségi ponton, már nem számított az ő gondviselő szerepe, felismerte, hogy miatta vannak bajban, és behódolt az ellenségnek a több évtizeden keresztül tartó személyes háborújában. Rick ezzel egy tragikus hőssé vált, aki egy csapással lerombolta személyiségét, hogy valami újnak, jobbnak adjon teret. Megszüntette kártékony mivoltát a családja életében.
És hol vagyunk most? Igen! TROLOLOLOLOLOLOLOLO kapitány jelentkezik! A harmadik évad minderre a lezárásra, gondolatmentre savat hányt, és igazi RICK és MORTY stílusban etette meg velünk a saját seggfejünk, mert egy pillanatra is azt mertük hinni, hogy változás következett be. Igen. Nem történt semmi. Rick még mindig egy pöcs. És tudjátok, mit? Lehet, ez így van jól. Ugyanis amikor a sorozatnak komolynak kell lennie, igenis konzekvensen és adekvátan vált hangnemet, ami hatással van ránk, de lássuk be, hogy mégis csak egy űrfingos poénra van szükségünk a legvégén.
