"Ha egy kapcsolatot ápolnak, az nem romlik el." - hallottam valahol. Én akkor nem ápoltam? Mit csináltam ennyire rosszul? Mitől lettem elviselhetetlen számodra? Mitől vált fontosabbá más? Én nem kérek bocsánatot azért, ahogy viselkedtem. Így tudok szeretni, ezt adom magamból, és újra ezt adnám, azt hiszem. Kivéve persze, ha mást mondanál. Ha adnál még esélyt. Persze, nem fogsz. Ez így helyes. Élned kell az életet. De nem tudom, hol rontottam el. Mivel tettem tönkre a kapcsolatunk? Miért feltételezik, hogy az én hibámból történt? Te mentél el. Te csaltál meg. "Egyedüllétre vágysz." Ez nem jött össze...  

Unalmas egyedül. Lehetne felszabadító is: élvezhetném, hogy sehova nem kell mennem, nem kell semmit sem csinálnom, csak azzal kell találkoznom, akivel akarok. Ehhez képest egy lecsúszott lúzernek érzem magam, aki otthon üldögél, és várja, hogy elteljen a nap. Nem tudok egyedül szórakozni. A sportot nem szeretem, de így is edzek mindennap. Nem segít. Ha egész nap Netflixezem, még rosszabbul érzem magam, hogy mennyire egyedül vagyok. Maradt a zenélés. A demók felvétele. Ez még segíthet. Talán. 

Nem szervezhetek programokat, nem mehetek el koncertekre, félek kimenni a strandra, mert bárhol ott lehetnek, és nem akarok velük találkozni. 

Kinyílt a világ, én pedig félek bárhová menni. 

Hiányzik az élet.

Tört már rád a felismerés, hogy a középszerűség láptalaján évek óta nem haladsz előre, inkább csak süllyedsz lefelé? Teltek már el hetek úgy az életedből, hogy alvás helyett éjszakánként azon gondolkodtál, hogy mi lesz, ha megtudod, hogy egy éved van hátra csak, hogy tegyél még valamit, amivel kiemelkedhetsz végre? A filmekben és inspirációs könyvekben (amikhez sajnos túlságosan hasonlít ez a bejegyzés is eddig - ez szintén egy ok arra, amiről beszélek, majd később megérted) ilyenkor szokás felmondani a munkahelyeden, világot látni, megismerni önmagad, felfedezni a benned szunnyadó kreativitást, amivel örömöt szerzel ha nem is az egész világnak, de a körülötted lévőknek. Na, a probléma az, hogy én talán a felmondásig sem jutnék el. Nem érdekelne, hogy mi vár még kint rám, nem élvezném a körutat, és nem szabadítanám fel a képzelőerőm. Nem gerjesztene bennem semmilyen spirituális élményt. A helyzetet az önmaga pusztaságában, naturalisztikájában vizsgálnám percről-percre. De apám, mennyire vizsgálnám! Hosszas monológokat írogatnék a fejemben a kórházi padokon ülve, amíg várnám az eredményeket az orvostól arról, hogy mennyire nem érzem tisztának a körülöttem lévő folyosót. A leletek átvétele után már a másnapi óráimra való felkészülés zajlana a fejemben, és az elvárható halálfélelmet felváltaná a rettegés, hogy milyen módon fog pár tizenkét éves "kisfelnőtt" megalázni azzal, ha veszem a fáradtságot, és egy két órán keresztül kidolgozott kérdéssort adok a kezükbe a magyar irodalom egyik legszebb darabjáról, hogy maguk fedezhessék fel az értelmét, segítsen rávezetni őket a témára, problémára, alapvető filozófiai kérdések megválaszolására, és ezt a darab papírt vagy ne töltsék ki, vagy egyszerűen elkezdjenek egy másik óráról, Youtube-videóról beszélgetni NEM egymás közt, hanem HANGOSAN mindenkivel, majd az óra végén egyszerűen közöljék velem, hogy nem ők tehetnek arról, ha nem sikerült a feladat, mert egyébként én vagyok a szar tanár. Egyébként lehet. Sőt. A kritika mindig jogos. A gyereknek mindig igaza van, ő a jövő, én a múlt, és elveszek. Ha meg nem gondolom így, akkor a szülő "meggyőz" arról, hogy azért DE. Értem én. Befogom a pofám. 

De akkor én most semmivé legyek? Adjak fel szinte mindent magamból, ami maradt? Nem kell álmodoznom arról, hogy a gyereket érdekelheti is esetleg, ha úgy készítem elő a terepet, és boldog lehetek. Lehet, hogy ez a tanulság. Vagy csak tényleg szar tanár vagyok. És az egyetemi biztatások, a "Maga előtt még nagy karrier áll, higgye el nekem!" mondatok valójában semmik? Olyan üresek, mint tőlem az "Érdekes meglátás! Kifejtenéd?", mivel ezt is csak azért mondom szinte, mert örülök, hogy valaki legalább megszólalt. Üres mondatokkal etetjük egymást ebben a világban? Mert ha igen, mondjátok! Elfogadom és csatlakozom. 

Lehet így működni, és lehet, hogy jólesik, feléleszti (hacsak egy pillanatra is, hogy aztán este egy sörnél elmondhasd, ma hogy megdicsértek) a porhüvelyében elhalt önbizalmat, csak lehet, nem kéne áltatnunk magunkat. Sem senkit. A jótékony léleksimogatás egofényezésbe hajolhat át sokszor posványos talajon. Persze ez szép, és ha olyantól kapod, aki számít, az mindent legyőz a szemedben, de basszus, az rohadt idegesítő, ha állandóan kapod, nem?! Mármint... Ez lehet, csak én vagyok, nem tudom, de olyan krediteket kapok, amiket nem érdemlek meg. Szerintem sokan lehetünk még így. Ettől pedig szégyellem magam, bár aki ismer, az azért ezt látta már rajtam. Amúgy is, ha az embernek nincs konstans szégyenérzete valami miatt, az nem normális, nem igaz? Abból lesz az a teljesen elszállt tini, aki 30 perc késés után még le is kurvaanyázza a tanárt, mert tudja, hogy nem kaphat érte semmit. Mert erre az igazgató is csak legyintene. Meg a tantestület. Meg a szülők. Érinthetetlen.

Szóval szar tanár vagyok. De ezt nem értem. Azt mondták, jó tanár vagyok. A gyerek szerint szar tanár vagyok. A tanár szerint jó tanár vagyok. Gyerek, tanár. Azért látható, hogy melyik a fontosabb. Elfogadom a véleményt, de mondja már meg valaki, hogy mit csináljon az ember ehelyett? Mert lehet, hogy nem jött be ez a pálya, de mihez kezdjen az, aki csak az oktatáshoz "ért" (jelen esetben úgy tűnik, nem ért - that's why idézőjel. Duh.) Hol találhatok még egy olyan fantasztikus munkát, amiben képtelen vagyok kiteljesedni, naponta ér megaláztatás, alulfizetett és társadalmilag 0-ra becsült? Úgy érzem, szükségem van minderre, hiszen konstans szégyenben vagyok, mint minden normális ember. Nem szállhatok el, a földön kell tartsam magam. Valami rántson vissza engem a mélybe minden lehetséges alkalommal, és közölje velem, hogy ez kell nekem. Az idegrángások, az álmatlan éjszakák, a szellemi leépülés, a megbecsültség legkisebb kanállal kimért könnycseppje. Mert én itt sírok azon, hogy nem értek a munkámhoz, és mindenki mondja nekem, hogy mással mennyire kéne tudnom foglalkozni, de (és most kérek bocsánatot mindenkitől) én beletekinthettem egy kicsit abba a világba, amiről ámuldoznak nekem, és tudom, hogy nem tartozom oda. Ennyi. Kész. Nem vagyok énekes. Író sem vagyok. Nézd meg, blogolok! Az nem írás. Csak fogadja el mindenki, kérem. Meg fogadjam el én is! Azt kérem inkább. 

Rocksztár akartam lenni, aztán színész, aztán író. Talán ez a fiatal értelmiségi elit új szentháromsága. Egy hármas egység, melynek tagjai egyazon személyre vezethetők vissza és mégsem. A rocksztár közvetít, a színész értelmez, közvetít, az író megfogalmaz, értelmez, közvetít. Egyfajta lépcsőzetes hierarchiát fedezünk fel, de a hármas egység tagjainak mégis egyenlőnek kell lenniük, feladataik súlya önmaguk státuszához mérten egyenlő értékeket képviselnek. Az író nem több, nem jobb a rocksztárnál. A színész nem kevesebb, nem rosszabb az írónál. A rocksztár se nem kevesebb, se nem több, se nem rosszabb, se nem jobb a másik kettőnél. Mindezen értelmezhetetlen sorok olvasása után fedezem fel, hogy miért is nem lettem író. Vagy színész. Vagy rocksztár. Egy éve hallottam talán ezt: "Minden rocksztár író akar lenni, és minden író rocksztár." Mindenkinek az kell, ami a másiknál van. Az előadás ereje, a tömeg hisztériája a nyugati oldalon, az eszmeiség, a mondanivaló megfogalmazása keleten. Ezt a megszakíthatatlannak tűnő vágyat aztán szemberöhögi a Teremtés egy-egy csoda érkeztével. Olyan emberekkel, akik önmagukban hordozzák ezt a Szentháromságot. Kaptunk Dylant, Bowie-t, Hobót, és megannyi mást is. Szobrokat, jelképeket emelt fölénk a természet, mi pedig csak a rocksztár rajongói, a színész közönsége, az író olvasói lehetünk. Ez a hármas egység az, ami szükséges ahhoz, hogy örök szimbólumként fennmaradjanak. És ez a három az, ami bennem sosem ért össze. Először akartam rockszár lenni, aztán színész, aztán író. És ezzel nem vagyok egyedül. Rocksztár, színész, író... Mindet, és végül semmit. A teremteni vágyás, az átadás, az elismertség nagy szavaival találkoznak azonban az emberi természetben megbúvó ribanc kishúgaik: a szerzőség, az ikonosítás és a népszerűség. És ez az, ami miatt nem lehetsz rocksztár, színész vagy író. A saját sekélyes vágyaidból felépített toronyban üldögélsz, kritizálod a tömeget, sértettnek tetteted magad, és folyamatosan azt hajtogatod, hogy te többet tudnál adni a világnak. Nem. Se nem rocksztár, se nem színész, se nem író. Maradsz a lenti, a plebs, a kispolgár. A kérdés inkább az, hogy mit teszel, mikor ezt felfedezed? Sírsz? Valószínűleg igen. megkérdőjelezed egész addigi életed? Nagyjából. Elgondolkozol, hogy mégis miért vagy itt? Meglehet. Új célokat állítasz fel? Nem. Nem állítasz fel semmit. Egy ócska körfutásban maradsz a  saját farkaddal, amibe néha semmiből előtörő letargiarohamokkal beleharapsz, csak hogy érezz valamit. Hogy azt hidd, a problémád másnak is fontos, és igenis annyit ér, mint amennyinek érzed. Megnyugtatnak, megenyhülsz, aztán folytatódik tovább. Újra és újra és újra és újra. Megtöröd a láncot? Nem. Kényelmes így. Már megtanultad kezelni. Tudod, hogyan védekezz. Tudod, mit kell tenned. Elismételed, mi lehettél, mit tehettél volna, mantrázod, amíg újra előtör a letargia, hogy semmitmondó életedre ha nem is pozitív, de legalább hatást gyakoroljon. Rocksztár, színész, író...

Ne gondolja senki, hogy én megtörtem volna ezt. Ó, nem! Én is ebben vagyok, és bármit is teszek, nem fogadom el az életem. Ha bárki is elolvassa ezt, az előző sorokból rájöhet, hogy miért is nem lettem író. Nem tagadom: szar vagyok, nem annak való. Ez nem is elbeszélés, filozofálás, szólás-mondás gyűjtemény, inkább vádirat magam ellen. Bűnlajstrom? Színvallás? Egyéb szavak, amik nem tudják pontosan megfogalmazni? Talán maradjunk a bűnlajstromnál. 

"Én ... kijelentem, hogy az elmúlt években nagyjából 17 ember megkínzásában, és közvetett gyilkosságában vettem részt. Mindezek elkövetésére egy ismerősöm, ... vett rá. A személyek kiválasztása, elrablása, majd kivégzése az ő feladatai voltak, én egy tizenharmadik kerületi raktárépületben kínoztam őket. A módszereim változatosságát a korábban említett bűntárs, és a művelet vezetőjének aktuális hangulata befolyásolta. Az általam véghezvitt cselekedetek csupán az ő, emberi szenvedés látványáért való sóvárgó szenvedélybetegségét elégítették ki. Habár magam nem találtam élvezetet ezekben, az érte járó anyagi szolgáltatásokat elfogadtam. A pénzért tettem, mely nem oltalmaz fel bűneim alól, és tudom, mit érdemlek mind a jog, mind az egyetemes erkölcsi rendszer szerint."

Már csak dátumozni kell. Nyomtatás, aláírás, aztán öngyújtó. Soha nem merném mindezt ténylegesen bevallani. Á! Azzal megtörném a kört. Figyeltetek rám? Nem változom, nem változtatok, és ha engem kérdeztek, ti sem. Hogy változtattam már sok életen azzal, hogy elvettem tőlük a szeretteiket? Igen. Változtatott ez bármin is? Nem. Nekem nem változott semmi. Belőlem régen elpusztult minden. És akármennyire is érdekelhet minket a Közel-Keleti válság, az adókulcsok, embertársaink tisztelete, és az univerzális jó, mégis a saját helyzetünkből kell látnunk a világot. Erre kárhoztattunk. Legalábbis szerintem. Az ember nem több a világnak, mint a szélvédőnek a galambszar. Zavaró, eltörölhető kis jelenség, amely nem igazán befolyásolja az életet. Persze, "a történelmet emberek  írták," "közösen minden megoldható," "Dicaprióval megállítjuk a globális felmelegedést", de hallod egyáltalán magad, miközben ezt mondod? Te mit vittél véghez? Én semmit. Nem is fogok. Semmin sem változtat, hogy élek-e vagy meghalok. Pedig ma este meghalok. Ma kiállok végre magamért, és meghalok. Mindez nem változtat semmin. Amit elvettem, elvettem. Amit adtam, valójában nem adtam. Semmivel sem tartozik nekem senki, és én sem nekik. Írom itt a nagy szavakat, a hősi gondolatokat: "tettrekészség," "áldozat," "önfeláldozás," miközben tudom, hogy semmi sem történik ezután. Csakis velem. A saját sorsomat változtatom meg. Kilépek a körből, de rögtön elbukom. Azzal adok a világnak, ha elmegyek belőle, de azzal is semmisítek meg mindent. Mert a világ nem a miénk. A világ az "enyénk". Én vagyok a szereplő, és nem más. A saját történetemet írom, nem másét, és nem adok másoknak, csak elveszek. A kérdés, hogy baj-e ez. Szerintem nem. Ha adnék a világnak valamit, nem gátolnám magam benne. Ha elveszek a világból, adok, de én nem élvezhetem. Ha önfeláldozásról beszélek magammal kapcsolatban elfog a hányinger az álszentségtől. És ismét itt vagyunk az örök ellentmondásoknál. Mihez kezdek? Mit fogok tenni? Mivel maradok fenn? Ezek üres, szónoki kérdések. A kérdés inkább az, hogy magadnak mit hagysz. Mit fogsz meg belőle? Mi lesz, amit élvezel, hogy a tiéd? Te tetted-e? Ne törd meg a kört, ha nem kell! Maradj nyugodtan az önsajnálatban, a falak között! Rengetegen élnek így. LEHET így élni akár teljes életet is. Én elfogadom ezt? Jó kérdés. Minden egy pár órán belül derül ki. Megtöröm a kört vagy maradok továbbra is egy felettem álló akarat alatt, mert megszoktam? A helyzet az, hogy igen. Tudom, hogy folytatni fogom, mert nem ismerek mást. Utálom magam, és utálom a helyzetet, de csinálom, mert nem ismerek mást! És tudom, hogy ezzel más is így van. Utálhatod magad nyugodtan. Nem tiltja semmi. Senki. 

Én megértem.

Ami akartam lenni, nem lettem, és talán nem is leszek. Sőt, nem is leszek. Az élet ilyen. Mantra, mantra, mantra... Mivel tudom, hogy úgyis meggondolom magam, ennek a vallomásnak semmi értelme. Már az írás gondolata is felesleges, hiszen a fekete-fehér Káin-jegy eltörölhető a backspace gombbal. Egycsapásra szabad leszek, és ez is egy újabb letargiroham lesz csak a raktárban. Ennyire egyszerű az igazat eltüntetni. Rágyújtok, majd az egészet...

- Ctrl+A, Backspace - 

Megvan, az az érzés, amikor pont a legtökéletesebb pillanatban ugrik a telefonod a megfelelő dalra? A metróból feljőve dörren a fülembe, és rázza meg a végtagjaim a dobok püfölése. Lábaim egyből a ritmusra váltanak. Kezeim gyorsan nyúlnak az öngyújtómhoz, és a számtól széles ívben emelem el a cigit a szippantás után. Igen, ez most én vagyok! Itt vagyok. Itt sétálok, és zenét hallgatok. Ez most hozzám szól. Ez most rólam szól. A Nap most köröttem forog, a Hold most az én lábamnál tölti ki magát. Ebben a pillanatban összesűrítve érzem, és érezheted te is, hogy mennyire laza vagyok már! 

Ó bazmeg, ez iszonyú cinkesen hangzott. Térjünk észhez! Senki ide sem néz, aki meg igen, jó nagyot röhög magában, hogy milyen egy szarfaszúval hordta össze a sors ma este. A cigitől még mindig köhögnöm kell, a hajam totál szétizzadtam tesin, és talán még büdös is vagyok. A felismerés pedig megöl...

Meg kell állnom most egy kicsit. Próbálok egymás után többször kicsiket szívni, hátha akkor könnyebben megy. Háááát nem. A köves fal irritálja a tarkómat, de muszáj valaminek nekidőlnöm. A félholdat nézem, és az embereket, akik az utca túloldalán sétálnak. Hát ennyi. Itt rázom magam 5 percig, de ez senkit nem érdekel. Nem vagyok én a Szóbaszó! Nem vagyok rocksztár, de még csak egy roadie sem. A roadie legalább annyi nyomot hagy maga után egy koncerten, hogy van hang. Mindenki tudja, hogyha ő nem lenne, a zenekarnak is annyi. De még a hátsó sornál lévő pult mögötti mosogatófiú szintjét sem érem el, aki nélkül nem tudnának a megvadult tömegek tiszta pohárból inni. Sőt még a koncert utáni kötelező megvert csöves szerepét sem töltöm be... Én nem vagyok. 

Vagyis vagyok. Descartes bácsi is megmondta, hogy vagyok, hiszen tudom, hogy vagyok. Akkor viszont miért nem vagyok? Vagy miért nem vagyok több? Miért nem vagyok valaki? De jobban belegondolva: miért érdekel ez engem annyira éppen most? Hiszen most már vagyok valaki, nem? Emlegetett ember. Viszonylag híres közösségi tag. Most már felismernek a suliban, meg a városban is többen. Tibiék megadták nekem, hogy most már lehessek valaki. Hogy Valaki lehessek. Hogy rocksztár lehessek. Hogy én lehessek a Szóbaszó! De akkor miért nem vagyok mégis az? Miért szopom még mindig a vascsövet, és miért nem vesz észre engem senki? Most mondtam, hogy észrevesznek! De most miért nem? Miért nincs megjelenésem? És miért... Áh! Fuck it! 

Na jó... Lista. A lista mindig segít. Mi jó van az életemben? Tibiék, a koncertek, Réka, a mobilom is egész jó... Szinte hánynom kell, mikor rövidke listám végére érek. Tényleg csak ennyi? Az ember leél tizenhat évet, és ezt mutathatja fel? Négy! Baszom dolgot? Na jó, Réka nem baszom... Éppen az a baj, hogy nem baszom... Na jó, a lista most nem segített. Esetleg az elnyomás? Az elnyomás erősebb. Miért ne használhatnám újra? Miért ne hihetném el magamról, hogy végre én is felkerültem a nagybetűs Valaki kategóriába? Ki a faszt érdekelne végül is mást? Senkit! Én meg hazudhatom magamnak nyugodtan az élet ellenkezőjét, az úgyis baromi jól megy. Egyáltalán mi a fasznak állok én le ezeken gondolkodni? Ha valaki most mindazt végigolvasná, hogy mi jár a fejemben, hát gecire elunta volna magát közben... Pedig én pont azt akarom, hogy egy másik valakit érdekeljek. Hogy tudjam, beszélnek rólam valahol... A szűrő előtti utolsót szívom, majd elnyomom a foszöld kukán. Ezért nem jó lelkizni! Az ember egy pillanatra megáll egy ponton, majd feltár magában ezer szarságot, hogy a végén olyan üresen és megtörötten álljon ott, mint egy telibekúrt tejfölös doboz. 

Akkor hazugság? Az lesz a legjobb. Visszatekerek, cigit gyújtok, és újra dőlöngélni kezdek az úton hazafelé. 

*

A sötét előszobába lassan nyitok be, hogy az utolsó akkordokat még halljam, amíg az ajtót becsukom. Fordultamban azonban majd' szívrohamot kapok! 

- Áh! Ba... Szia, Anya!

- Többször is szóltam neked. Nem hallottad?

- Nem.

- Talán nem kéne üvöltetned a zenét a füledben. 

- Jó...

- De most komolyan! Megsüketülsz! Olyan süket leszel, mint a dédnagyapád volt. 

- Ő nem hiszem, hogy ettől süketült volna meg.

- Nem, ő tényleg nem, de nem hallott semmit. Teljesen elment a hallása. Nem mert egyedül kimenni az utcára, és még beszélni sem tudott senkivel, mert nem tanult meg szájról olvasni. Szegény, úgy is halt meg. Nyolcvankét évesen, süketen. Még szerencse, hogy ő halt meg előbb, mert legalább volt vele valaki, aki vigyázott rá. 

- Oké! Lehalkítom legközelebb.

- Jobb lenne, ha nem is így járkálnál az utcán!

- Jó! Akkor nem így fogok!

- De most komolyan! Bármikor elcsaphat egy kocsi. Tudod, hányan halnak meg évente ugyanígy?

- Hányan?

- Azt nem tudom, de sokan. Múltkor benne volt a tévében. Talán 50-60-an.

- Az nem is olyan sok...

- Hogy beszélsz?! Szégyelld magad! 

- Jó. Bocsánat. Ehetek valamit?

- Persze. Van a konyhában kenyér, meg májkrémes, hagyma...

- Kitalálok valamit. 

- Ennék veled, de a diéta...

- Oké, eszek egyedül.

- De azért leülök hozzád, mert beszélni akarok veled.

Egy kicsit a hűtőben tartom a fejem, mielőtt válaszolok: - Miről?

- Ma megnéztem a Krétát. Egyes töriből meg fizikából?

- Mondtam neked, hogy nem sikerültek túl jól...

- De egyesek? Miből írtatok?

- Törin a... a Kiegyezés utáni időkről. XIX. sz. második fele. Fizikán meg tárgyak mozgása volt.

- És hogy sikerült ilyen rosszul? 

- Hát... Mert nehéz is volt, meg nem is értettem. De a fizikát egyszerűen csak nem magyarázta el rendesen a tanár.

- Persze, biztos az ő hibája!

- De komolyan! Olyanokat kérdezett, amikről még soha nem beszéltünk.

- A többieknek hogy sikerült?

- A legtöbb hármas lett...

- A Nikinek? 

- Neki ötös.

- Az Ottónak?

- Neki is, de az zseni.

- De akkor mégis meg lehetett írni ötösre...

- Igen, de ő zseni! Faktos, meg versenyekre jár!

- Akkor is lehetett volna legalább hármas! De inkább ötös!

- Jó, hát most mit mondjak? 

- Először is: ne feleselj!

- ...

- Másodszor: javítsd fel a jegyeid félév végére! 

- De az nem olyan k...

- Nincs de! Tanulj többet! Mondjuk, ne folyton a mobilodon lógj! 

- De olyankor beszélek Rékával.

- Ez a másik: nem kéne vele olyan sokat beszélned.

- Mi van?

- Ahogy mondom. Hetente egyszer találkozhattok csak mostantól: vasárnap!

- Mi? De miért?

- Mert biztosan ő veszi el az idődet. 

- De ne már! Nem ő veszi el!

- Ne feleselj! Azt mondtam!

- De nem feleselek, csak...

- De igen! Feleselsz! Most hagyd abba! 

- Bocsánat. - Beleharapok a májkrémes kenyerembe. 

- Szóval, mostantól: suli után hazajössz, kivéve kedden. Focira mehetsz, az jót tesz. Megírod a házit, majd tanulsz egy kicsit előre is, hogy jól teljesíts az órákon. Nem Rékával lógod el az időt, és nem írogatsz neki facebookon. Vasárnap délután találkozhattok, de csak pár órára.

- De miért? 

- Már megint visszabeszélsz! Ha nem tetszik valami, el lehet költözni! Nem? Gondoltam. Amíg itt élsz, betartod a szabályokat! Azt garantálom!

Mintha egy kliségyűjteményt olvasnék... - És ez meddig tart?

- Júniusig természetesen.

- De ne már! Rékával...

- Hagyd már azt a lányt! Egyébként sem örülök neki. Nem jó család az. Nem is család. Az anyja... 

- Nehéz időszakon mennek át.

- "Nehéz időszakon"? Most azt hiszed, valami okosat mondtál? Jegyezd meg: a vér nem válik vízzé! Nekem is ezt mondta az anyám anno, és a jó emberek mellett kötöttem ki.

Erre most nem válaszolok inkább, de érzem, hogy baj van. Kimereszti a szemét, és...

- Mit hümmögsz?

- Nem hümmögtem.

- De igen, hümmögtél! 

- De nem...

- Miért nem hagyod már abba ezt a duzzogást? 

- Én nem duzzogtam.

- Lehet, hogy néha kicsit kemény, de azt csakis az érdekedben teszi. Hát fogadd már el az embereket! Milyen ember vagy te? 

- Én nem mondtam semmit!

- Az lehet, de azt kommunikáltad! 

- Nem, én nem...

- Figyelj! Itt nem vele, csakis a csökött magatartásoddal van baj! 

- De én semmit nem mondtam!

- De gondoltál! Ezért nincsenek barátaid sem! Apropó! Ez a banda, amit a Tibiékkel visztek... Ne is álmodj róla!

- Mi van?!

- Hallottál. 

- De pénteken koncertünk lesz!

- Nem lesz. Felhívom Évát, és mondom neki, hogy ne számoljanak veled.

- De én vagyok az énekes, most... 

- Megoldják. Biztos nem nehezek, ha te is el tudod énekelni őket. 

- ... 

- Szóval se Réka, se banda, se semmi! Tanulás van mostantól. Az átlagod már így is csak 4,1. 

- De hát...

 - Na jó! Elegem van! Géza!

- Ne! Nem kell...

- De igen. Mert engedetlen vagy! Géza, gyere már ide!

A szemeim kigúvadnak. Hallom, ahogy a belső szobából elindul a konyha felé. Bazdmeg, de utálom őt! Érzem, hogy a bőröm felforrósodik. Testem minden pontja üvölti: "Menekülj!" "Hova?" - kérdez vissza az elsős logika. Az ajtó nyitásánál már tudom, hogy ez milyen lesz. Anya bevonul a háta mögé. Géza azt mondja, menjek oda hozzá. Nem akarok. Nem megyek. Abban a pillanatban borul minden! Félrelököm az asztalt és futni próbálok, de a geci utolér. Lefogja a karom és hátbarúg. Lerogyok a földre, majd látom, ahogyan arca a pokol lángjainak színét ölti fel. Először a papucsával csap. Nem olyan szar, csak néha olyan pontot talál el, ahol nem az égető, hanem a tompa, mély fájdalom nyom meg. A papucsot messzire hajítja, majd az öklei jönnek. Ez már igazán fáj. A hasamba három, erőteljes egyenes, míg az arcomba egy jobb horog érkezik. Bazmeg! Kurvára fáj a hasam! A tarkóját érő lámpafény miatt nem látni az arcát, de érzem, ahogyan vicsorog. 

Egyszer csak fúj egyet. Hátrasimítja a haját, és anyámhoz sétál. Mélyen a szemébe néz. 

- Takaríts fel, aztán alvás! - mondja nekem. 

Egy percet még kérek... 

*

Háromnegyed óra múlva lépek ki a fürdőből. Anya és Géza tévét néznek. Belépek a szobámba. Azt mondta: "alvás", úgyhogy a gitár kimarad. Réka írt vagy hat üzenetet. Válaszolnék, de most nincs erőm ahhoz, hogy végighallgassam, amiket elbőg az anyjáról. Egyszerűen most nincs. Hadd legyek most csak én! Egyáltalán miért mond el nekem mindent, mikor én nem mondok el neki semmit? Ez nem is kapcsolat. Tudom, hogy ez nem kapcsolat, hiszen annak szexuális oldala is van! De miért érdekeljen, hogy most mennyire kúrt be az anyja, ha én... 

Leülök az asztalomhoz. Egyszerűen elnyúlni lenne kedvem, de még nem lehet. Még be kell fejezni a napot. A szokásos módon. 1056. nap. Behúzom az új strigulát. A képet magam elé veszem. Magamat nézem rajta. Nyolc éves voltam. A ligetben pingpongoztunk. Apa és én...

A fülhallgatót kibogozom és a füleimbe teszem. A telefonon megkeresem a szokásosat Lefekszem az ágyba. 

Nem tudom, mióta bámulhattam a buborékok felfelé tartó, végeláthatatlan versenyét a poharamban, de mire belekortyoltam a sörömbe, olyan meleg és kiábrándító volt, mint az olvadt fagyi. Persze, van aki így issza. Van, aki beteszi a mikróba 2 másodpercre, hogy ne fájjon tőle a torka. De az ilyenek taszítanak engem. Szóval miután egy húzásra leküldtem a maradékot, hogy minél előbb túllehessek az egész mizérián, szóltam is Lacinak, hogy adjon még egyet. Jó srác ez a Laci. Az elején még rámozdultam volna, de az hogy vette volna már ki magát. Mégiscsak kezdeményezzen már ő, nem? Na végre a kezembe foghattam a jéghideg nedűt, majd egy apró biccentéssel jeleztem Laci felé szavakkal ki sem fejezhető hálámat, hogy az elfogyasztást igénylő 15-20 percig ismételten ne kelljen arra gondolnom, ki is vagyok. Miért is vagyok. 

"Szomorú látvány." Mondaná egy idősebb néni. Tényleg? Én vagyok a szomorú látvány? Nem te kelsz fel hajnali négykor, hogy mindent bevásárolj az ebédhez, amit az unokáidnak főznél, mert végre hajlandóak fél év után meglátogatni téged, de aztán az ebéd előtt fél órával telefonálnak, hogy ma mégsem jó, mert halaszthatatlan dolguk van, de valójában csak nem akarják azzal elcseszni a nagyvárosban töltött idejüket, hogy hallgassák a hóttunalmas sztorijaidat a '40-es évekről, olyan emberekkel, akikhez annyira sincs közük, mint szőnyegnek a parkolóórákhoz, és inkább elmentek moziba megnézni, hogy a Pókember hogyan menti már meg újra azt a vörös hajú ribit? "Szódával." Mondaná egy rendkívül kifinomult 15 éves. Na igen, nyilván neked is megvan a jogod ahhoz, hogy ilyeneket mondj rólam, hiszen csupán az efféle megjegyzéseid is azt tükrözik, mennyire körülvesznek téged a fiatal, elegánsan sminkelt, gyönyörű és okos lányok, akik bármelyike szívesen bocsátkozna veled elvadult, szenvedélyes, izzasztó szexbe, hogy aztán azzal dicsekedhessen a barátnőinek mekkora farok járt benne, te pedig ezt levezetendő egy kocsmában ülve, búvárokat döntögetvén arra ferdíted kicsit homályosult esztétikai érzékvilágod, hogy azzal  a szofisztikált megjegyzéssel illethess egy ismeretlen, idősebb nőt, hogy "szódával" még talán őt is megajándékozhatod isteni adottságaiddal. "Biztos pasiügy." Mondaná egy velem egyidős nő. Mégis mi szükségünk van nekünk arra, hogy egyetlen képből levezethessük egy ismeretlen személy családfáját, érzelmi beállítottságát, habitusainak megnyilvánulási formáit, hogy mindezeket a specifikus meghatározásokat a másodperc töredékének része alatt konvertálja át az emberi elme egy olyan rendkívül pontos, és nyilvánvalóan helytálló tagmondattá, amely részletes leírását adja, hogy a megfigyelt alany jelenlegi állapotának kiindulási gyökere nem más, mint az ellenkező nem egyik tagjával folytatott problémásabb időszak "meglehetősen érett" feldolgozásának kísérlete. 

Köszönöm, hogy senki nem ítél meg elsőre. Köszönöm, hogy senki nem néz rám figyelő szemekkel. Köszönöm, hogy csak egyedül lehetek itt és most, magamban, nekem, velem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm... Áh, a kurva élet! Faszom az egészbe! Nézzetek ki! Tessék, itt vagyok! Én legalább tudom, hogy néztek. Ti nem is érzitek, ha titeket figyelnek. Nem ügyeltek minden mozdulatra, nem válogatjátok meg szavaitokat, csak vagytok, éltek, reméltek, keféltek... Hm, ez lehetne egy dalszöveg is! Le kéne írnom. Majd leírom. Basszus, már megint megmelegedett a sör.

- Laci! Kitakarítottad a wc-t?

- Mindig kitakarítom. 

- Csak mert nem akarok megint elcsúszni egy jó nagy...

- Mondom, hogy kitakarítottam!

- Jól van, na! Nyugi! Ne kapd fel a' izét... - Pár egyetemista srác, röhög a hátam mögött, három méterre. Rájuk mosolygok. 

Meg kell mondjam, tényleg kitakarította. Jó érzés, végre egy ilyen higiénikus helyiségbe rondítani. Erről eszembe jut, hogy el kéne otthon mosogatnom. Fél egy van. Most már csak felébreszteném a szomszédokat... Inkább csak feküdjünk le. Holnap is lesz...

Nagyon nehezen nyitom ki a szememet. Tele lehet vérrel, hiszen a neonfény szúró, égető fájdalommal hasít belé. Felemelkedem, ekkor érzem meg a fejem hátuljában nyilalló fájdalmat. Vajon ez az esés, vagy már a másnap? Háromnegyed egy van. Ez még az esés. A mosdókagylóba kapaszkodom, és imádkozom, hogy ne törjön le. 

A pult elé visszaérve hallom, ahogyan ismét pusmogni kezdenek mögöttem a fiatalok. Még egyszer odatekintek, majd elköszönök Lacitól. Az utcán rohadt hideg van. A november ismét eljött. A cigim meg elment. Faszom. A torkomba hirtelen törő szorítást nehezen nyelem vissza, de elindulok hazafelé. 

Még szerencse, hogy a kabátomnak jó mély zsebei vannak. Gecire lefagyna az összes ujjam, ha csak úgy lógatnám a kezeim. A balban zsepik, meg egy üres túrórudis papír van, a másikban meg... ez mi? Egy füzetből kitépett cefetet húzok elő. "Gyuri 06302134250". Hát te meg kiafasz vagy? Leülök az egyik bejárat küszöbére, a papírdarabot szorosan a szemem elé feszítem, és... hogy is volt? Bakker! Az a memóriafejlesztő tréning aztán rohadtul nem ért semmit. Gyuri, bammeg. György. George. Lucas. Star Wars. Luke. Leia. Han. Chewi. Chewgum. Rágó. Orbit. Büdös a szám. Nincs nálam rágó. Gyuri... Egy óra van. Csináltam már nagyobb hülyeséget is. A telefonomba meglehetősen ügyetlenül, némi törléssel, és újrakezdéssel ütöm be a számot. Kicseng. Brüüü. Brüüü.

- Igen? - mondja (remélem) Gyuri.

- Heló! Megkptam a zsámod... Vagyis megtlaltam. - Nem biztos, hogy ez úgy hangzott, mint a fejemben.

- Zsuzsa? Te vagy megint?

- Én Zsuzs vagyok. Lehet, megi... 

- Most már hazafelé tartasz, ugye? Elég késő van. Még szerencse, hogy nem laksz messze onnan. Miért hívtál megint?

- Mikro 'talak máskó? 

- Hát egyszer tizenegykor, aztán 11:10-kor, de akkor rögtön kinyomtad. - Ásít. Nem is érdeklem. 

- Te... k vagy?

- Tessék?

- K vagy te?

- ... Gyuri?

- Az tudom... Ki?

- Ó! Tényleg nem túloztál ezekről a péntekekről. - Péntek van. Szombat. Most már. - Remélem, eléred a vonatod reggel.

- Milyn vonat?

- A szüleidhez. Tudod, amit mondtál, hogy hazavárnak szülinapozni. Apád 65 lett... talán.

- Ja, ign. 65. Prsze. Te k vagy? 

- Oké... A nevem Gyuri. Ma ismerkedtünk meg. Vagyis... tegnap (hű, jó későn van már). Magas, barna haj, "rettentően jó humorú." Tudod. Meghívtalak egy körre. Aztán beszéltünk egy kicsit. Húsz percet talán. Nem, huszonötöt, mert éppen, hogy elértem a buszomat. Na, beszéltünk, és mondtad, hogy kicsit "zabos" (ezt a szót mondtad) voltál, mert felhúztak ma, pedig holnap (ma) lesz apád szülinapja, és nem akarsz feszülten hazavonatozni vidékre. Aztán megadtam a számom, mert azt mondtad, hogy szerinted szexi, ha egy férfi adja meg a számát a nőnek. Ezen mondjuk nevettem egy kicsit, ha emlékszel, de... Na nem habogok tovább, szóval Gyuri vagyok.

- ...

- Zsuzsa? Zsuzsa? Zsuzsa!

- Hrk! Mi? Itt vagyo...

- Te elaludtál? 

- Nm. És mirt hívtalak tiznegykr?

- Mert azt mondtad, soha nem csinálsz ilyet, de ez egy rendkívüli alkalom, hogy valaki csak úgy leszólított, és szeretnél velem újra találkozni. Ez, be kell valljam, elég jól esett... 

- Mikr?

- Vasárnap. Négykor. A Deákon. 

- Akr vasnap. Csá!

Leteszem a telefont, és hirtelen kezd minden kikristá... Lófaszt! Nem emlékszem semmire! Kezdek annyira elálmosodni a piától, hogy még ezt a szót sem tudom kigondolni. Kigondolni, bazmeg! Jobb, ha mielőbb, hazamegyk. Csak egy srk. Csak egy srk. Csk egy... Megsvn. Kapkd... 21. Lft. 2. Ajt... 21. Klcs... Nemz... ezsm... ezsm... ez... Ágy. Basszs. Víz. Csp. Ágy... 

*

A szomszéd kalapácsa az én agyamat püföli. Ó, mondd mi a fasznak kell szombat hajnalban... tizenegykor... basszus. 3 nem fogadott hívás. Én vagyok a legrosszabb lány a világon. Nem csoda, hogy mindenki elhagy. Áh! Zseni vagyok! Víz! Víz van az ágyam mellett! Köszönöm, múlt-Zsuzsi! Szívesen, most-Zsuzsi! Na, először fürödjünk meg!

15 perc után szállok ki a zuhanyból. A pokol forró tüzévé változtattam a hőfokot, hogy még a húst is lemarja rólam. Negyedik nem fogadott jött meg közben. Itt az ideje, hogy visszahívjam anyát. Kb. húsz percig hallgatom, hogy ezt mégis hogy tehettem meg, meg milyen embernek neveltek fel... és hogy hiába nem úgy tűnik, tartozom másoknak... meg nemcsak én vagyok a világon... apám szíve hasad meg... bezzeg Zsófi itt van! Mindegyik pulyával! "Térj észhez!" - kiáltja, és lerakja a telefont. Egy kicsit nézem a fehér falat. 

Ebédre rántottát sütök. Örülök, hogy ezt meg tudom csinálni még. A tévében nincs semmi, csak valami kilencvenes évekbeli sorozat, amit egy jó tíz évvel ezelőtt még néztem. Erre is el tudok aludni... Szemem Réka ajtajára téved. Nézem egy kicsit tovább. Mostanáig eszembe sem jutott. Lassan nyitok be a szobába, nem akarom felverni. Persze, nincs kit. Csak reméltem. A falon lévő posztereit nézegetem. Olyan furcsa, hogy mindketten ugyanazt a zenét szeretjük. Azt hiszem, ez az egyetlen, amiben hasonlítunk. Iron Maiden, Ac/Dc, Deep Purple...  A Les Pault még nem vitte el. Ami azt illeti, még semmit sem vitt el. Csak egy sporttáskát. Azt mondta, majd visszajön vasárnap. Vasárnap... Nem csinálok én valamit vasárnap? BAZMEG! Előkapom a mobilt a zsebemből és átkutatom a hívási naplót. Háromszor ugyanaz a szám. ... Gyuri? Gyuri. Randi. Randi? Velem? Hm! Jól van! 

A Les Pault az erősítőbe dugom, majd eljátszok egy pár dalt. Nem érdekel az este. Nem érdekel most apa. Anya főleg nem. Réka sem. Hadd legyen már egy perc nyugtom! Talán írhatnék megint egy dalt... Picsába! Hogy is volt a tegnapi? 

Szóval nagyon zavart az a rágó a járdán. Pár centire álltam meg előtte, épp, hogy nem léptem bele. Szerencse, mert rohadtul ideges lettem volna, ha a frissen pucolt bőrcipőm különlegesen kiképzett talpát elcsúfítja egy fehér kis nyálas gombóc, amit percekig kéne vakargatnom, hogy lejöjjön, de így is nyomot hagy maga után egész nap. Elkerültem ezt a stresszfaktort, de nem bírtam nyugodni. November közepe, nagyjából hat fokos reggel, köd. A szar időjárást viszont megszépíti, hogy időben kint vagyok végre a buszmegállóban. A reggeli utcaseprésnek köszönhetően az éjjel odakerült emberi ürülék, és cigicsikkek hűlt helyét sem látni, mégis ott rikít rivaldafényben egy rendkívül tiszta felületen ez a retkes, DNS-mintát közvetítő nyálkás bogár, amit egy olyan paraszt hagyott ott, aki nem törődik azzal, hogy bárki reggelét tönkretehette volna. Még szerencse, hogy az enyémet nem. Én nem léptem bele. 

Zavarodottan tapogattam szövetkabátom zsebeit az ezüsttokom után kutatva, hogy rágyújtsak egy nagy gonddal besodort Camelre. Szememet persze nem vettem le a fehér pacáról. A cigi sem adott megnyugvást, pedig az általában meglehetősen nagy sóhajtások közepette kifújt füst, és a sálam illata elnyomja minden problémámat. Most nem. Nem értettem, hogy miért más ez most. Mit tett az a rágó ellenem? Szegény kis drazsét szétrágcsálta valami gyökér, aztán mit sem törődve mások érzéseivel odaköpte a járdára. Ha lennének érzései egy rágónak, akkor ezzel élte volna át a huszonkilenc éves munkaviszony utáni elbocsátás napján történő feleséget lebuktató coitus közbeni tettenérés fájdalmának sűrített verzióját. Ennek a rágónak szarabb, mint bárki másnak. Pár percig érdekes, szükséges lesz valaki számára, aztán a járdára köpik. Ott fekszik aztán, hogy valakinek a cipőjére felkapaszkodva még egyszer fontosnak érezze magát. Hogy szükséges legyen. Hogy érjen valamit. 

A busz már három perce késett, de nem érdekelt, agyam folyamatosan a rágó körül forgott. Vajon milyen döntés után születtem én érző, gondolkodó embernek, aki, ha nincs is nagy hatással a környezetére, azért kiterített testének látványa többeket érdekelne, mint egy elnyűtt Orbité. Pedig én aztán nem teszek sokat a környezetemért. Mégis itt állok. Számítok. Ő nekem semmi. Én pedig minden. Miért zavar mégis? Egy tiszta, fehér gombóc a járdakövön. Az ártatlanság szimbóluma. Az elhagyatottság ábrázata. A kihasználtság vázlata.  A busz begurult, én pedig mellette nyomtam el az előző este gondosan besodort csikkemet. 

                                                                                      *

A raktár kapuja megint nehezen nyílt. Szólnom kell majd Zsiráfnak, hogy csinálja meg végre. Mielőtt belépek, még egy cigire rágyújtok. A gravírozott öngyújtó lángja egy csöpp melegséget ad a ködben, ahogy arcomhoz emelem. A sóhajtások most bejönnek. A zsíros kilincset bámulom. Ezek szerint még ő is csak most jött meg. Az ajtó alja saras, biztos a hideg miatt megint megvetemedett, és be kellett rugdosnia. De miért ér véget két méterrel az ajtó előtt az aszfalt? Mindenki saras cipővel megy be oda, pedig ha kicsit odafigyelnének, nagyobb rendet is lehetne tartani. Tessék, megint. Megint felcseszem magam, hogy ne a verésen gondolkozzak. Egyszerűbb, mint győzködni magam, hogy megéri. Pedig megéri. 150 az 150, azaz százötven. Pénz. Mindenki keres pénzt. Aki nem, az még jobban. A cigi 3/4-hez érve, már eléggé elszántan dőlöngélek az udvaron. Jól esik a hideg. A ködön átszűrődő napfény sem zavar végre. Az ajtó melletti kukához közelítek. Egy nagyobb szökkenéssel átlépem a sarat, és lábujjheggyel az alatta lévő kis betonkockán állok. Utolsó szívás, egészen a szűrőig. Lassan fújom ki. Csikk a kukába, én pedig kopogok a vasajtón. 

Zsiráf nyit, feje épp, hogy befér az ajtókeretbe. 

- Szevasz, nem siettél.

- Késett a busz. Gondolom, nem késtem.

- Nem, dehogy. Gyere, még nem hoztam előre, de igyál egy kólát. A hűtőben van.

Célegyenesen a hűtő felé megyek. Szeretem, ha hideg a kóla, anélkül valóban csak lónyál lenne, ahogyan a szülők, az óvónénik, meg a tanárok mondják. Vagyis nem minden tanár. Nem tudom, honnan szerzi igazi üvegben, most már nem kéne elfelejteni megkérdezni. Belekortyolok, és ekkor veszem észre a szemüvegest a hátsó raklapoknál. A falat nézegeti mögöttem, de azért bólintok. Legalább ennyi legyen. Visszabólint. Igyekszem, hogy elfogyjon a kóla, mire Zsiráf visszaér. 

Kb. három perc is eltelik, mire szól, hogy most már mehetek. Elindulok, és érzem, hogy a fickó is jön utánam. Nem nézek hátra. Ez a szabály. Belépek az ajtón, a szobában erős megvilágítás csapja meg a szemem. Sosem értettem, ha az ablakok úgysem átláthatóak, és viszonylag sok fény szűrődne be, hiszen nappal van, minek kell nyomatni ezerrel a lámpát. Szemésznél is jártam, nehogy bajom legyen. Azt mondta, használjak Visine-t, ha irritál. Irritál, és nincs nálam Visine. Majd veszek hazafelé most már. A telefonomba kéne beírni, de most nem vacakolok vele. Miután a szemem hozzászokik a fényhez, végre megpillantom a szokásos széket, de most nincs ott. Körbenézek, és látom, hogy a hátsó ajtót döngeti. Minek? Miért nem kiabál inkább?

- Néma. - mondja Zsiráf.

Mindent értek. Zs. leül a szokásos fotelbe, és keresztbe teszi a lábát. Nem úgy, mintha csak pihentetné, hanem hosszan, mint ahogy a nők szokták. Új helyzet, nyilván nekem kell most előkészítenem. Láttam már tucatszor, megoldom. Megfordulok, hogy a kabátomat letegyem, ekkor veszem észre, hogy a szemüveges az ajtó mellett áll. Fura. Zs. mellett szoktak állni. Leteszem a kabátot, a sálat, de a kesztyűt hagyom. Zs.-re nézek, ő bólint. Elindulok.

Érdekes, mert általában tíz méterről meghallják, hogy jövök. Ez nagyon pánikolhat. Két lépésre vagyok tőle, mire megfordul. Beesett szemek, ráncos bőr, vékony csontváz. Nem menekül, legalább nem kell futnom. Térdre hull és megfogja a bokám. Szipog. 

- Nyugalom. Gyors leszek. - mondom.

A tarkójánál emelem fel, és tolom magam előtt a szék felé. Nem rángatózik, tudja, hogy nincs értelme. Nagyjából háromszor akkora vagyok, mint ő. Tolás közben lehúzom róla a félig kigombolt ingét, majd egy lendítéssel a székre dobom. Ekkor hasít belé a túlélési ösztön. Rángatózik a kezeim között, amíg a szíjakat rákötöm. A lábak kicsit macerásak, még az orromat is eltalálja, de sikerül. Végre a székben ül. Ilyenkor szoktuk kezdeni, most nem tudom, miért nekem kellett bepakolnom. Elszívnék még egy cigit, de hallom, ahogy Zs. mocorog. Nekilátok inkább. 

A gyomorral kezdem. Három-négy lengő megadja a kezdő szorítást. Nem kiabál. Nem tud. Így jó. Azért a torka is kap. A biztonság végett. Nehezebben vesz levegőt. Lehet, bedugult az orra, és eddig szájon át lélegzett. Adok tíz másodpercet, hogy megnyugodjon. Megragadom a kisujját, majd a szemébe nézek. Sír. Tudom, haver. Tudom. Gyorsan fordítom el, a szék nagyon rándul, a fejét hátraszegi, torkon trafálom megint, amire lebukik. Újabb tíz másodperc. Zs.-re nézek: nagyon mélyen ül a fotelben. A szemüveges a hátam mögött rágózik. A székről újra felnéz rám, látom, hogy mindent megtenne értem, csak ne csináljam ezt tovább. Gyors mozdulattal tekerem meg a másik kisujját. A fejét ismét hátraszegi, kap egy torkost. Zs. röffen egyet. Valóban, kívülről jól koreografáltnak tűnhetett. Jöjjön a látvány. A különlegesen kiképzett cipőtalpam a bal térdét éri. Arca borzalmasan elváltozik, ahogyan néma sikolyra nyitja száját. Ököl az orrnak, bal láb a térdnek, kéz a toroknak, jobb láb a mellkasnak, eldől. Taps. Vastaps. Ráadást kér. Van ilyen.

A raklapok felé indulok, látom, hogy a szemüveges már nincs a teremben. Első nap lehetett, én is majdnem így reagáltam először. A ládából csavarhúzót kapok elő, majd lassan sétálok felé. Hagyom, hogy a cipőtalpam kopogjon. A hangeffektek sokat dobnak a látványon is. Fölé magasodom, a csavarhúzót a tenyeremben forgatom. Figyelem, mikor veszi már észre. Végre. Rátérdelek, ellenem feszül, próbál legurítani magáról, de abbahagyja, amint a combjából előbuggyanó vér melege végigfolyik az ágyékáig. Kicsit csavarom is, hogy jobban folyjon. Többé nem könyörög. Gyűlöl engem. Zs. erre szokta azt mondani, hogy innentől izgalmas. Én még nem érzem. Inkább jöjjön a finálé, úgyis gyorsan akartam intézni. Kezeim a nyakára illesztem, látom a szemében a megvetést, a gyűlöletet, a haragot, de az alázatot és a rettenetet is. Érzi, hogy itt van, de még egy imát sem engedtem neki. Nem adtam meg azt a nyugodt fél másodpercet. A szemei kigúvadnak, próbálja minél nagyobbra nyitni a száját, nem érti, hogy ezzel csak rosszabb lesz. Engem néz. Gyűlöl. Imád. Megvet. Szeret. Utál. Kedvel. Irritálom. Szimpatizál. 

A megfelelő pont. A megfelelő pont a legfontosabb, ha továbbfolytatom, vége. Zs., a pénz, mindennek vége, de ha előbb befejezem, szintén. Tudni kell, mi az az utolsó utáni pont, ahol még megállhatsz következmények nélkül. Amikor az élet utolsó szikráját még fellobbanthatod. Talán ez az, amiért Zs. ennyire megkedvelt. Én ismerem ezt a pontot. Megérzem. Húsz éven keresztül gondolkodtam, hogy miért is élek ezen a Földön, mi a célom. A tehetséget nemcsak művészetekben mérik. Mármint nem hagyományos művészetekben. És én végre megtaláltam, hogy én miben vagyok tehetséges: a félelemkeltésben, a reményadásban. Tudom, hogyan kell elvenni valakitől az életet, hogyan kell állattá alacsonyítani, megfosztani jellemétől... Hogyan kell egy üres porhüvellyé formálni. De én itt nem állok meg. Nem adom meg nekik azt a kielégítő, megnyugtató érzést, hogy végre semmivé foszolhatnak. Nem. Visszahozom őket. Mindet. Nem adom meg nekik. Kényszerítem őket az életre. Tudniuk kell, mit nem adtam meg nekik. Így kell élniük. A pupillában megpillantom magamat, most már látom. Látom, hogy nincs ott senki, ezért elrántom kezeim, és nézem, ahogyan a szemek újra megtelnek élettel. A másodperc töredéke alatt ismét levegőhöz jut a megroncsolódott tüdő, és ismét sírásban tör ki. Örömkönnyekben ezúttal. Egészen addig, míg újra érezni kezdi a lábát, akkor újra eltorzul a kiáltásra nyitott arc, de én ekkor már felállok. Innentől nem az én gondom. 

Kicsit lihegek, de nem vagyok fáradt. Zs. felém nyújtja a saját tartóját. Kiveszek egy szálat, és rágyújtok. 

- Nem volt rossz. - sóhajt. - Láttam már tőled jobbat. És többet is.

- Bocs. Kicsit zavaros volt a reggel. 

- A feladatod megcsináltad végül is. - pénzt nyújt felém, lelkiismeretfurdalás nélkül veszem el.

- Mi lesz vele? - Nem tudom, miért kérdezem meg.

- Ugyan, tudod, hogy azt nem mondhatom el. - mondja, majd behív egy újabb fickót. Ez nem a szemüveges. - Na, gyere! - Megyek. 

A reggelből délelőtt lett időközben. A Nap rossz szögben éri a szemem, elég zavaró. A kalapot lejjebb húzom. Zs. felém biccent:

- Két hét múlva kedden.

- Jó. - mondom, és indulok, de megállok - A picsába!

- Mi az? 

- ... Rágóba léptem.

- Nesze, kapard le! - Zs. egy botot nyújt felém a levelek közül. Nem veszem el. Elrohanok. 

Különös esetről számolunk be a thoughtsinmyhead oldal olvasóinak.

Leforgattak egy új magyar krimit. Nem ez a különös, hanem, hogy jó lett.

Emlékeztek, amikor hétévesen még írtatok levelet a Jézuskának, hogy mit hozzon karácsonyra? Feladtátok a levelet már novemberben (miután anyu valamiért ellenőrizte a helyesírást), és aztán két hónapon keresztül tűkön ülve vártátok, hogy vajon végre egyszer azt kapjátok, amit kértetek. Karácsony este meglátjátok a fát, alatta a becsomagolt dobozotoknak megfelelő méretei is vannak, majd mikor sorra kerül, letépitek a papírt, hogy aztán meglássátok: na, végre jó címre küldtétek azt a levelet. Valami ilyen érzés fogott el szombat este, mikor a Budapest noirt néztem. 2009-ben olvastam a Bűnös Budapest-ciklus első darabját, és azt gondoltam magamban végig, hogy bakter... ezt de jó lenne megnézni filmen is! De az akkori filmipar ismeretében riadtan húzódtam vissza szinte rögtön minden efféle megjegyzéssel, és próbáltam mélyen elnyomni magamban ezt az érzést. Kellett pár év, de aztán fellendült a magyar filmgyártás. Nemcsak mennyiségben, hanem minőségben is, és nyilván az utóbbi a fontosabb egy hatalmas presztízzsel rendelkező könyvsorozat első részének megfilmesítéséhez. Az egész gimis létemet végigkísérte ez a könyvsorozat, ezért aztán olyan elvárásokat építettem fel magamban, melyeket az időközben kiadott hírfoszlányok, majd trailerek még tovább emeltek, hiszen valljuk be: a casting és a trailerek látványvilága nem voltak túl meggyőzőek (szerintem ezzel nem vagyok egyedül). Aztán eljött a múlt szombat este, én pedig mint egy kisgyerek rohantam a fához, kinyitni az ajándékomat, ami kisebb változtatások után még szebben néz ki, mint a katalógusban, ahol megláttam. 

Igen, a Budapest noir egy frankó film lett. Azonban, nem mondanám, hogy túlságosan eredeti, mint ahogyan a könyv sem volt túlzottan az (persze, nem a történetre gondolok). Ez egy zsánerfilm, egy krimi, egy noire film, ami úgy építi bele történetébe az elvárható kliséket, mint ahogyan te egy bevásárlólista alapján pakolod tele a bevásárlókocsidat. Egy karcos hangú, magányos, de gyarló főszereplő, aki valami után nyomoz; eltérő egyéniségű női karakterek, akik valamilyen szinten segítik ebben; aláereszkedés az alvilág bugyraiba; mindenféle totálisan nem hétköznapi állapotában látható, hanem stilizált helyszín; szürkés megvilágítás; a társadalmi szintezettség különbségeinek megvillantása; SÖTÖBÖ. Tehát tartalmaz mindent, amit hasonló típusú filmek tartalmazhatnak, mégis miért lehet izgató számunkra? Mert nekünk még nem volt ilyenünk. De ha volt is, ilyen nem. 

Nézzünk meg pár dolgot közelebbről! Budapest 1936-ban. Én nem éltem akkor (Wow! No shit!), de a könyv olvasása, meg a Száray-törikönyv néhány képe segített abban, hogy jobban megértsem a hangulatát. Mit adott hozzá a film ehhez? Tulajdonképpen azt, amit vártam: most láttam, ahogy emberek mozognak ebben a díszletben, de nem érződik furcsának, nem idegen, nem azt láttam, hogy mindenki csak arra vár, végezzenek már a forgatással, aztán irány a Corvin plaza. Persze ehhez hozzásegít, hogy Budapest ma is igen erősen magában hordozza ugyanazt a hangulatot (legalábbis épületeiben), ami azt a kort jellemezte. Azonban ez még nem elég: a díszletezők, kellékesek igen aprólékos munkájára is szükség volt, és öcsém, megdolgoztak a - nem tudom, hogy pontosan mennyi - pénzükért. Mint egy éhes keselyű lestem minden utcasarkot, meg visszatükröződést, de nem láttam sehol egyetlen UPC reklámot sem. Helyette csak talpas cigit, festett színházplakátokat, macskakövet, old timer autókat nézhettem. A gettó valóban gettó volt, a rózsadombi villa valóban villa. A legnagyobb félelmem az volt, hogy a magyar filmekben általában tetten érhető igénytelenség itt is felüti rút fejét, és valahol megcsillan majd egy kombínó, de nem így lett. Másfél óráig Budapest 1936-ban volt ismét.

Másik nagy félelmem a casting volt. Amikor az első sajtóértekezletről olvastam, olyan szinten fagyott belém a vér, mikor Kolovratnik Krisztián neve feltűnt, hogy egyszerre akartam sírni és nevetni. Mármint most komolyan? Misi a Szuperbojzból (nem tudom, hogy írták végül a film címét, de nem is érdekel)? Persze nem az ő hibája, ha egy film alapvető elemeiben fos, de azért ő örökre Misiként maradt meg bennem, és szerintem bármely Dancsó-videó nézőben is. Na, hát... Kolovratnik egy rendkívül tehetséges Gordon Zsigmond. Én ezt nem akartam kimondani, és a filmben végig kerestem azt a pontot, amit majd jól kiemelhetek, hogy "nézzétek, mennyire túl játssza, meg, meg hogy beszél, meg...", de azt kell mondjam, pontosan belőtte a karaktert. Mostantól Nem Misi, hanem Gordon a szememben (bár gondolom, rohadtul nem érdekli, hogy egy no-name blogger mit gondol róla :D). Amin szintén felhúztam a szemöldököm, bár én olyat nem is tudok, az a Krisztina karakterét ért változtatások. Ugyebár a könyvben ő és Gordon egy igazi on and off relationship-ben élnek, de mindez nem sokat tesz hozzá a történethez. A filmkészítők úgy gondolták, hogy ez kevés lenne egy nagyjátékfilmhez, ezért Krisztinából egy erős, sokat látott fotóriportert kovácsoltak, aki emiatt rendesen kivehette a részét az nyomozásból. Nem tetszett az ötlet az elején, de megértem, és most már dicsérem is. Egy filmben sűríteni kell, és valljuk be, nem tudtuk volna annyira megszeretni Krisztinát, ha nem láttuk volna eleget a képernyőn. De hogy ne csak a karakterről beszéljek: Tenki Rékát én (nem tudom, mennyire szégyen, gondolom az...) nem ismertem, de itt olyan lenyűgöző alakítást nyújtott, hogy szívesen megnézem mostantól bármiben. Nézzük, ki van még... Hát természetes, hogy mikor Anger Zsolt feltűnt a színen, a nézőtér kollektív lelkületében elhangzott egy belső hangok által sugallt "Endre bá'". Igen, ő talán pont az az ember, aki nem fogja magáról soha lemosni - mert nem is kell - Endre bá' szerepét, de így nem is tudunk másként gondolni rá a film alatt. Megjegyzem, nem is nagyon segít benne, de Gellért karaktere egyébként is sok jellemvonásban hasonlít rá, szóval telitalálat volt. Lépjünk tovább... Ó, igen! Kellemes meglepetés volt, és talán a saját castingolási tehetségemet is megcsillogtatja, hogy amikor Szőllősyről olvastam a könyvben, végig Kulka János volt az agyamban. És no lám! Igen, Kulka pontosan azt az alakítást, azt a szintet hozta, amit elvártam tőle. De ne csak dicsérjek mindenkit... Én sajnálom, de Dobó Katát felejtsük már el! Erről csak ennyit akarok mondani, mindenki tudja, mire képes az a csaj.

A casting tehát (majdnem) tökéletes, az átalakított és az eredeti karakterekre is megfelelő színészeket választottak, és ami tovább emel a film fényén, a meglepetés cameók, amikről nem is mondok semmit, hadd lepődjön meg az ember. Bár annyit hadd említsek, hogy egy kis Budapest bár befért volna valahova szerintem. Ja, és ami a legerősebbé teszi a castingot az az, hogy én bármennyire hunyorítottam, csak nem láttam meg sehol Gesztesi Károlyt vagy Pindroch Csabát, sem a szokásos arcokat főszerepekben. 

Casting, hangulat, látvány a helyén, akciójelenetet ne nagyon várjunk azonban. Az egész filmben talán kettő mozgalmasabb rész van, ami azonban elfeledteti velünk, hogy a többi jelenetben csak emberek állnak egymással szemben, és beszélgetnek. Az egyik ilyen akció dúsabb jelenetben tűnik fel a könyvben megismert és szerethető Czövek, akit azonban személy szerint hiányoltam a továbbiakban. 

A történeten estek változások, amiktől tartottam, hiszen Kondor zseniális regényét így tartottam tökéletesnek, ahogy volt. Egy filmnek azonban jóval kisebb térben kell ugyanakkora hatást keltenie, így a mellékszálak elnyesése, és a főszál megváltoztatása teljesen elfogadható. Főleg, hogy már így is ismered a sztorit, mert olvastad. Tehát a változtatások sokban segítettek, pörgették az akciót, azonban az is igaz, hogy sokszor csak arra szolgáltak, hogy ne kelljen egy-egy jelenettel tovább bővíteni a filmet. Ezek néha feltűnően egyszerűbbé teszik újságírónk dolgát. Azonban volt, ami nagyon is sokat adott a történethez, de nem akarok szpojlerezni, a lényeg csak annyi, hogy ez kicsivel helytállóbb motiváció Gordonnak, hogy a végére járjon a gyilkosságnak a jól hangzó szalagcímnél. Ami azonban kissé erőltetett és szükségtelen addíciónak tűnt az a krimik végén elvárható nagy konklúzió jelenet lezárása. Nem mondok többet, nem akarom, hogy tudd, de te is furcsának fogod érezni, hidd el. 

A vetítés után megkérdeztem az alkotókat, hogy felmerül-e bennük a folytatás lehetősége, és azt mondták, ez csak is tőlünk, nézőktől függ. Nem tudom biztosan, hogy mit kéne éreznem ettől. Egyrészt ez egy barom frankó kis film volt, amit imádtam, de félek, hogy ennyi elég is belőle. Egyszer megkaptuk, jó volt, ne feszítsük tovább. Másrészt viszont ott vannak az első résznél még jobb történetek a sorozatban: Bűnös Budapest, Budapest novemberben stb., amiket látni akarok. Szóval ez egy nehéz kérdés, mert bőven láttunk már szégyenletes folytatásokat első részekhez, amitől itt azonban nem tartok, de lehet, hogy ennyivel kéne beérnünk. Mindenesetre, biztos, hogy elmegyek, ha készül folytatás, és valószínűleg hasonló véleménnyel leszek róla, mint most erről, szóval csak annyit tudok nektek mondani, hogy nézzétek meg ezt a filmet! Nekünk is van most már füstös, sötét, alvilági detektívtörténetünk, aminek minőségét a város iránti kapcsolatunk csak tovább fokozza.