Rocksztár akartam lenni, aztán színész, aztán író. Talán ez a fiatal értelmiségi elit új szentháromsága. Egy hármas egység, melynek tagjai egyazon személyre vezethetők vissza és mégsem. A rocksztár közvetít, a színész értelmez, közvetít, az író megfogalmaz, értelmez, közvetít. Egyfajta lépcsőzetes hierarchiát fedezünk fel, de a hármas egység tagjainak mégis egyenlőnek kell lenniük, feladataik súlya önmaguk státuszához mérten egyenlő értékeket képviselnek. Az író nem több, nem jobb a rocksztárnál. A színész nem kevesebb, nem rosszabb az írónál. A rocksztár se nem kevesebb, se nem több, se nem rosszabb, se nem jobb a másik kettőnél. Mindezen értelmezhetetlen sorok olvasása után fedezem fel, hogy miért is nem lettem író. Vagy színész. Vagy rocksztár. Egy éve hallottam talán ezt: "Minden rocksztár író akar lenni, és minden író rocksztár." Mindenkinek az kell, ami a másiknál van. Az előadás ereje, a tömeg hisztériája a nyugati oldalon, az eszmeiség, a mondanivaló megfogalmazása keleten. Ezt a megszakíthatatlannak tűnő vágyat aztán szemberöhögi a Teremtés egy-egy csoda érkeztével. Olyan emberekkel, akik önmagukban hordozzák ezt a Szentháromságot. Kaptunk Dylant, Bowie-t, Hobót, és megannyi mást is. Szobrokat, jelképeket emelt fölénk a természet, mi pedig csak a rocksztár rajongói, a színész közönsége, az író olvasói lehetünk. Ez a hármas egység az, ami szükséges ahhoz, hogy örök szimbólumként fennmaradjanak. És ez a három az, ami bennem sosem ért össze. Először akartam rockszár lenni, aztán színész, aztán író. És ezzel nem vagyok egyedül. Rocksztár, színész, író... Mindet, és végül semmit. A teremteni vágyás, az átadás, az elismertség nagy szavaival találkoznak azonban az emberi természetben megbúvó ribanc kishúgaik: a szerzőség, az ikonosítás és a népszerűség. És ez az, ami miatt nem lehetsz rocksztár, színész vagy író. A saját sekélyes vágyaidból felépített toronyban üldögélsz, kritizálod a tömeget, sértettnek tetteted magad, és folyamatosan azt hajtogatod, hogy te többet tudnál adni a világnak. Nem. Se nem rocksztár, se nem színész, se nem író. Maradsz a lenti, a plebs, a kispolgár. A kérdés inkább az, hogy mit teszel, mikor ezt felfedezed? Sírsz? Valószínűleg igen. megkérdőjelezed egész addigi életed? Nagyjából. Elgondolkozol, hogy mégis miért vagy itt? Meglehet. Új célokat állítasz fel? Nem. Nem állítasz fel semmit. Egy ócska körfutásban maradsz a  saját farkaddal, amibe néha semmiből előtörő letargiarohamokkal beleharapsz, csak hogy érezz valamit. Hogy azt hidd, a problémád másnak is fontos, és igenis annyit ér, mint amennyinek érzed. Megnyugtatnak, megenyhülsz, aztán folytatódik tovább. Újra és újra és újra és újra. Megtöröd a láncot? Nem. Kényelmes így. Már megtanultad kezelni. Tudod, hogyan védekezz. Tudod, mit kell tenned. Elismételed, mi lehettél, mit tehettél volna, mantrázod, amíg újra előtör a letargia, hogy semmitmondó életedre ha nem is pozitív, de legalább hatást gyakoroljon. Rocksztár, színész, író...

Ne gondolja senki, hogy én megtörtem volna ezt. Ó, nem! Én is ebben vagyok, és bármit is teszek, nem fogadom el az életem. Ha bárki is elolvassa ezt, az előző sorokból rájöhet, hogy miért is nem lettem író. Nem tagadom: szar vagyok, nem annak való. Ez nem is elbeszélés, filozofálás, szólás-mondás gyűjtemény, inkább vádirat magam ellen. Bűnlajstrom? Színvallás? Egyéb szavak, amik nem tudják pontosan megfogalmazni? Talán maradjunk a bűnlajstromnál. 

"Én ... kijelentem, hogy az elmúlt években nagyjából 17 ember megkínzásában, és közvetett gyilkosságában vettem részt. Mindezek elkövetésére egy ismerősöm, ... vett rá. A személyek kiválasztása, elrablása, majd kivégzése az ő feladatai voltak, én egy tizenharmadik kerületi raktárépületben kínoztam őket. A módszereim változatosságát a korábban említett bűntárs, és a művelet vezetőjének aktuális hangulata befolyásolta. Az általam véghezvitt cselekedetek csupán az ő, emberi szenvedés látványáért való sóvárgó szenvedélybetegségét elégítették ki. Habár magam nem találtam élvezetet ezekben, az érte járó anyagi szolgáltatásokat elfogadtam. A pénzért tettem, mely nem oltalmaz fel bűneim alól, és tudom, mit érdemlek mind a jog, mind az egyetemes erkölcsi rendszer szerint."

Már csak dátumozni kell. Nyomtatás, aláírás, aztán öngyújtó. Soha nem merném mindezt ténylegesen bevallani. Á! Azzal megtörném a kört. Figyeltetek rám? Nem változom, nem változtatok, és ha engem kérdeztek, ti sem. Hogy változtattam már sok életen azzal, hogy elvettem tőlük a szeretteiket? Igen. Változtatott ez bármin is? Nem. Nekem nem változott semmi. Belőlem régen elpusztult minden. És akármennyire is érdekelhet minket a Közel-Keleti válság, az adókulcsok, embertársaink tisztelete, és az univerzális jó, mégis a saját helyzetünkből kell látnunk a világot. Erre kárhoztattunk. Legalábbis szerintem. Az ember nem több a világnak, mint a szélvédőnek a galambszar. Zavaró, eltörölhető kis jelenség, amely nem igazán befolyásolja az életet. Persze, "a történelmet emberek  írták," "közösen minden megoldható," "Dicaprióval megállítjuk a globális felmelegedést", de hallod egyáltalán magad, miközben ezt mondod? Te mit vittél véghez? Én semmit. Nem is fogok. Semmin sem változtat, hogy élek-e vagy meghalok. Pedig ma este meghalok. Ma kiállok végre magamért, és meghalok. Mindez nem változtat semmin. Amit elvettem, elvettem. Amit adtam, valójában nem adtam. Semmivel sem tartozik nekem senki, és én sem nekik. Írom itt a nagy szavakat, a hősi gondolatokat: "tettrekészség," "áldozat," "önfeláldozás," miközben tudom, hogy semmi sem történik ezután. Csakis velem. A saját sorsomat változtatom meg. Kilépek a körből, de rögtön elbukom. Azzal adok a világnak, ha elmegyek belőle, de azzal is semmisítek meg mindent. Mert a világ nem a miénk. A világ az "enyénk". Én vagyok a szereplő, és nem más. A saját történetemet írom, nem másét, és nem adok másoknak, csak elveszek. A kérdés, hogy baj-e ez. Szerintem nem. Ha adnék a világnak valamit, nem gátolnám magam benne. Ha elveszek a világból, adok, de én nem élvezhetem. Ha önfeláldozásról beszélek magammal kapcsolatban elfog a hányinger az álszentségtől. És ismét itt vagyunk az örök ellentmondásoknál. Mihez kezdek? Mit fogok tenni? Mivel maradok fenn? Ezek üres, szónoki kérdések. A kérdés inkább az, hogy magadnak mit hagysz. Mit fogsz meg belőle? Mi lesz, amit élvezel, hogy a tiéd? Te tetted-e? Ne törd meg a kört, ha nem kell! Maradj nyugodtan az önsajnálatban, a falak között! Rengetegen élnek így. LEHET így élni akár teljes életet is. Én elfogadom ezt? Jó kérdés. Minden egy pár órán belül derül ki. Megtöröm a kört vagy maradok továbbra is egy felettem álló akarat alatt, mert megszoktam? A helyzet az, hogy igen. Tudom, hogy folytatni fogom, mert nem ismerek mást. Utálom magam, és utálom a helyzetet, de csinálom, mert nem ismerek mást! És tudom, hogy ezzel más is így van. Utálhatod magad nyugodtan. Nem tiltja semmi. Senki. 

Én megértem.

Ami akartam lenni, nem lettem, és talán nem is leszek. Sőt, nem is leszek. Az élet ilyen. Mantra, mantra, mantra... Mivel tudom, hogy úgyis meggondolom magam, ennek a vallomásnak semmi értelme. Már az írás gondolata is felesleges, hiszen a fekete-fehér Káin-jegy eltörölhető a backspace gombbal. Egycsapásra szabad leszek, és ez is egy újabb letargiroham lesz csak a raktárban. Ennyire egyszerű az igazat eltüntetni. Rágyújtok, majd az egészet...

- Ctrl+A, Backspace -