Tört már rád a felismerés, hogy a középszerűség láptalaján évek óta nem haladsz előre, inkább csak süllyedsz lefelé? Teltek már el hetek úgy az életedből, hogy alvás helyett éjszakánként azon gondolkodtál, hogy mi lesz, ha megtudod, hogy egy éved van hátra csak, hogy tegyél még valamit, amivel kiemelkedhetsz végre? A filmekben és inspirációs könyvekben (amikhez sajnos túlságosan hasonlít ez a bejegyzés is eddig - ez szintén egy ok arra, amiről beszélek, majd később megérted) ilyenkor szokás felmondani a munkahelyeden, világot látni, megismerni önmagad, felfedezni a benned szunnyadó kreativitást, amivel örömöt szerzel ha nem is az egész világnak, de a körülötted lévőknek. Na, a probléma az, hogy én talán a felmondásig sem jutnék el. Nem érdekelne, hogy mi vár még kint rám, nem élvezném a körutat, és nem szabadítanám fel a képzelőerőm. Nem gerjesztene bennem semmilyen spirituális élményt. A helyzetet az önmaga pusztaságában, naturalisztikájában vizsgálnám percről-percre. De apám, mennyire vizsgálnám! Hosszas monológokat írogatnék a fejemben a kórházi padokon ülve, amíg várnám az eredményeket az orvostól arról, hogy mennyire nem érzem tisztának a körülöttem lévő folyosót. A leletek átvétele után már a másnapi óráimra való felkészülés zajlana a fejemben, és az elvárható halálfélelmet felváltaná a rettegés, hogy milyen módon fog pár tizenkét éves "kisfelnőtt" megalázni azzal, ha veszem a fáradtságot, és egy két órán keresztül kidolgozott kérdéssort adok a kezükbe a magyar irodalom egyik legszebb darabjáról, hogy maguk fedezhessék fel az értelmét, segítsen rávezetni őket a témára, problémára, alapvető filozófiai kérdések megválaszolására, és ezt a darab papírt vagy ne töltsék ki, vagy egyszerűen elkezdjenek egy másik óráról, Youtube-videóról beszélgetni NEM egymás közt, hanem HANGOSAN mindenkivel, majd az óra végén egyszerűen közöljék velem, hogy nem ők tehetnek arról, ha nem sikerült a feladat, mert egyébként én vagyok a szar tanár. Egyébként lehet. Sőt. A kritika mindig jogos. A gyereknek mindig igaza van, ő a jövő, én a múlt, és elveszek. Ha meg nem gondolom így, akkor a szülő "meggyőz" arról, hogy azért DE. Értem én. Befogom a pofám. 

De akkor én most semmivé legyek? Adjak fel szinte mindent magamból, ami maradt? Nem kell álmodoznom arról, hogy a gyereket érdekelheti is esetleg, ha úgy készítem elő a terepet, és boldog lehetek. Lehet, hogy ez a tanulság. Vagy csak tényleg szar tanár vagyok. És az egyetemi biztatások, a "Maga előtt még nagy karrier áll, higgye el nekem!" mondatok valójában semmik? Olyan üresek, mint tőlem az "Érdekes meglátás! Kifejtenéd?", mivel ezt is csak azért mondom szinte, mert örülök, hogy valaki legalább megszólalt. Üres mondatokkal etetjük egymást ebben a világban? Mert ha igen, mondjátok! Elfogadom és csatlakozom. 

Lehet így működni, és lehet, hogy jólesik, feléleszti (hacsak egy pillanatra is, hogy aztán este egy sörnél elmondhasd, ma hogy megdicsértek) a porhüvelyében elhalt önbizalmat, csak lehet, nem kéne áltatnunk magunkat. Sem senkit. A jótékony léleksimogatás egofényezésbe hajolhat át sokszor posványos talajon. Persze ez szép, és ha olyantól kapod, aki számít, az mindent legyőz a szemedben, de basszus, az rohadt idegesítő, ha állandóan kapod, nem?! Mármint... Ez lehet, csak én vagyok, nem tudom, de olyan krediteket kapok, amiket nem érdemlek meg. Szerintem sokan lehetünk még így. Ettől pedig szégyellem magam, bár aki ismer, az azért ezt látta már rajtam. Amúgy is, ha az embernek nincs konstans szégyenérzete valami miatt, az nem normális, nem igaz? Abból lesz az a teljesen elszállt tini, aki 30 perc késés után még le is kurvaanyázza a tanárt, mert tudja, hogy nem kaphat érte semmit. Mert erre az igazgató is csak legyintene. Meg a tantestület. Meg a szülők. Érinthetetlen.

Szóval szar tanár vagyok. De ezt nem értem. Azt mondták, jó tanár vagyok. A gyerek szerint szar tanár vagyok. A tanár szerint jó tanár vagyok. Gyerek, tanár. Azért látható, hogy melyik a fontosabb. Elfogadom a véleményt, de mondja már meg valaki, hogy mit csináljon az ember ehelyett? Mert lehet, hogy nem jött be ez a pálya, de mihez kezdjen az, aki csak az oktatáshoz "ért" (jelen esetben úgy tűnik, nem ért - that's why idézőjel. Duh.) Hol találhatok még egy olyan fantasztikus munkát, amiben képtelen vagyok kiteljesedni, naponta ér megaláztatás, alulfizetett és társadalmilag 0-ra becsült? Úgy érzem, szükségem van minderre, hiszen konstans szégyenben vagyok, mint minden normális ember. Nem szállhatok el, a földön kell tartsam magam. Valami rántson vissza engem a mélybe minden lehetséges alkalommal, és közölje velem, hogy ez kell nekem. Az idegrángások, az álmatlan éjszakák, a szellemi leépülés, a megbecsültség legkisebb kanállal kimért könnycseppje. Mert én itt sírok azon, hogy nem értek a munkámhoz, és mindenki mondja nekem, hogy mással mennyire kéne tudnom foglalkozni, de (és most kérek bocsánatot mindenkitől) én beletekinthettem egy kicsit abba a világba, amiről ámuldoznak nekem, és tudom, hogy nem tartozom oda. Ennyi. Kész. Nem vagyok énekes. Író sem vagyok. Nézd meg, blogolok! Az nem írás. Csak fogadja el mindenki, kérem. Meg fogadjam el én is! Azt kérem inkább.